Fogyókúra

 Remélem, ez egy becsapós cím lesz. Egyrészt az edzés és mentális egészségem közötti kapcsolatról szeretnék írni (valószínűleg több részben), másrészt konkrétan a fogyókúrákról és a fogyásról.

Le szeretném írni, hányszor próbáltam fogyni és hogyan, és miért. Le szeretném írni, hogyan sikerült most. Összegezni szeretném a hatásait. És végül szeretnék a társadalmi atmoszféráról is írni, hiszen tagadhatatlanul befolyásolja a gondolkodásunkat, a világképünket és a satöbbit. Körülbelül hat részre számíthatunk, de legyen ez itt a plusz egy.

Beszéljünk ma a diétákról, a társadalmi atmoszférákról, és az elvontabb fogalmakról. Máris egy hatalmas döccenő: hogyan hívjuk magyarul a fatphobiát? Wikipédia oldala még nincsen, és ha az angol címét fordítanám le: a túlsúlyos emberekkel szembeni társadalmi stigma. Hosszú. Kövérfóbiának fogom nevezni, bármilyen esetlenül hangzik, hiszen a céljainknak megfelel. Mi tehát a kövérfóbia? Jobb volna a misogyny/nőgyűlölet mintájára fordítani? Hiszen nem csak félelemről van szó, mint ahogy homofóbia vagy transzfóbia esetén sem, hanem stigmatizálásról, megvetésről, kirekesztésről. Amíg a társadalomban él a kövérfóbia, addig az egyének elméjében is ott lesz, és igencsak káros tud lenni.

Felmerül a kérdés, hogy miért is lenne káros, ha túlsúlyosnak lenni egészségtelen. Egyrészt a túlsúlyosság meghatározása is hagy kivetnivalót maga után, másrészt: semmi értelme sincs lenézni valakit, csak mert egészségtelen. Az egészségünk sose fogja meghatározni az értékünket, mert minden egyes ember többet jelent egy mércehalmaznál. De példákat is akarok hozni, méghozzá konkrét dolgokról, és azt hiszem, érdekes lenne a sovány embereket érintő hatásokkal kezdenünk.

Megpróbáltam. Nem tudom, hogyan folytassam ezt az egészet. Őszintén, minden életerőm kiszívja már a gondolat. Regényeket tudnék írni, és csak magamról, azaz semmilyen férfi vagy enby élettapasztalata nem volna benne, sem a nálam soványabb vagy kövérebb nőké. Egy példát hoznék fel inkább: a 1000 pound sisters című valóságshowt. Egy egész családról van tulajdonképpen szó, ahol mindenki kövér, és mint a cím sugallja, a két lánytestvér együtt kb. 450 kilót nyom. Van egy bátyjuk, apjuk és anyjuk, és ki-ki a maga módján próbál élni. A nézők tűkön ülve várják, mennyit fogynak a lányok, milyen kifogást hoznak fel, satöbbi: cirkuszi állatként tekintenek a nőre, aki ötven méter séta után leül megpihenni, vagy elnyúlik a családi kisteherautó padlóján (ez azt sugallja, hogy "normális" autóba be sem férne). Egyrészt a tévéműsor, másrészt annak rajongói, a nők lelkivilágát próbálja kikutatni, azon morfondíroznak, vajon le fog-e fogyni, bele fog-e halni, mi lesz és hogyan.

Nekem egyetlen kérdésem van: miért kellett ebből tévéműsort csinálni?

Nem hiszem, hogy segít a családtagokon, nem hiszem, hogy bármivel többet képesek változtatni az életmódjukon, mint kamerák nélkül, és még kevésbé hiszem, hogy ha abbahagyják a forgatást, az jó hatással lesz bárkire. Szerintem itt egyszerűen a másság kimutatásáról van szó, egyfajta elrettentő példa a kövér embereknek, mintha nem éreznék amúgy is eléggé kirekesztve magukat, és valamifajta bűnbakkeresés azoknak, akik nem kövérek.

Miért lenne oké kirakati tárgyként kezelni valakit?

Nekem, mondhatni, szerencsém van, pont elég kövér vagyok ahhoz, hogy ne legyek "a szépségideál", de nem vagyok elég kövér, hogy "cirkuszi elefántként" lássanak. Gyakorlatilag láthatatlannak érzem magam, és ez, őszintén, megfelel. Tartok attól, hogy mikor lefogyok, megbámulnak majd az utcán, hogy majd megpróbálnak felszedni, hogy nem lesz nyugtom. Mert most is vonzó vagyok. Ha eggyel közelebb esnék az elvárásokhoz, meggyűlne a bajom.

Ez nem azt jelenti, hogy mindenki, aki kövér, le akar fogyni (bár azt hiszem, mindenki megpróbálta). Sokan "lemondanak" róla - ezt azért teszem idézőjelbe, mert szerintem egy felszabadító pillanat lehet mikor az ember eldönti, hogy nem azzal törődik, amit elvárnak tőle, hanem azzal, ami neki jó.

Hosszú távon persze a fogyókúra nem fog csak úgy eltűnni a láthatárról: ha csak beteszi a lábát egy orvosi rendelőbe, fel fog merülni a súlya. Azt hittem, csak az egyesült államokban okoskodnak ennyire az orvosok, egészen addig, míg április tizenötödikén be nem mentem egy munkaorvoshoz. Aznap reggel 109 kilót mutatott a mérlegem. Megkérdezte, mennyi a súlyom, és nem is emlékszem már, hogy 107et mondtam, ami azon a héten a legalacsonyabb súlyom volt, vagy 109et, hiszen nincs értelme hazudni. Csak azt tudom, hogy mikor meghallotta, megkérdezett, mennyit híztam az elmúlt évben (25 kilót). Nem tudtam akkor, próbáltam kiszámolni - 90 kiló voltam, mikor 2020 tavaszán szobafogságra ítélt az állam, és a legnagyobb súlyom, amit valaha mértem, 115 kiló volt. az 25, tehát. Mire eljutottam ide, nem is várta meg, hogy kinyögjem a választ, csak elkezdte tolni, hogy ez nem egészséges és hogy le kell fogyni. Nem számít, hogy nem azért jöttem. Rákérdeztem, hogy a munkában a teljesítményemen változtatni fog a súlyom, és azt mondta, hogy "nem, de....". Addig nem akart elhallgatni, míg hozzá nem vágtam, hogy már mennyit fogytam. Amíg nem voltam 100 kiló, sosem vett így semmibe egy orvos - bár tudjuk, megvan az egójuk.

El sem tudom tehát képzelni, mi történik azokkal, akiknek ennél is nagyobb a súlyuk, s főleg azokkal, akik le sem akarják adni.

Nem csak az orvosok vesznek semmibe, hanem, röviden, bárki. Twitteres körkérdésekbe botlik néha az ember, mikor valaki kíváncsi, "mit tennél, ha egy nagyon kövér embert látsz a szupermarketben, és a kosara tele van egészségtelen kajával?" Ártatlan tiktok videókra nyomják rá, hogy le kell fogyni. Úgy kezelnek, mintha nem a saját tested lenne, hanem kölcsön kaptad volna tőlük, és úgy kellene kezeld, ahogy nekik tetszik.

Bőven magamba szívtam én is ebből, hiszen nem ugrom le más torkán a tanácsaimmal, de legalábbis le akarok fogyni. Egyrészt azért, igen, mert ezt várják tőlem - másrészt viszont tényleg úgy tartom, hogy jót tenne nekem.

A következőben beszélünk majd az egészséges fogyásról és az én módszereimről.