Pride - 2017

 

Szinte alig jöttem el egyetemre, s máris keresni keztem az LMBT szubkultúra különféle helyszíneit – így azt is láttam, hogy Bukarestben tartanak Pride felvonulást, de Kolozsváron nem láttam még meghirdetve. Ez, nyilván, annak tudható be, hogy olyan két és fél éven át egy nővel volt kapcsolatom, és szerettem volna minél mélyebben megélni ezt az egészet. Ha ő nem akart az utcán, kézen fogva sétálni, reméltem, majd egy Pride-on lehet majd; ha nem akart buliba menni velem, talán majd egy melegbárban... Egyszer el is vittem egy kimondottan nőknek szánt eseményre, ahol táncoltunk és talán meg is csókolt, egyetlenegyszer "nyilvánosság előtt". Azon az egy éjszakán kívül csakis otthon lehetett.

 Egy szerencsés véletlennek tudhatjuk be, hogy rákerestem, és találtam is 2017-ben egy oldalt, mely akkor, márciusban, még csak a Cluj Pride feliratból állt. Azt hiszem, naponta fel-felléptem az oldalra, hogy lássam, mi zajlik, s hamarosan frissült is: lehetett önkéntesnek jelentkezni. Nyilván, jelentkeztem. Bármit megcsinálok, amit csak kérnek! Fotózzak? Ragasszak plakátot? Bármit, csak vegyetek be! Teltek a napok. Egyre több videó jelent meg Facebookon, a felvonulást népszerűsítendő, és mindegyik az esemény mottójával kezdődött (spune drept/ mondd meg őszintén). Majd valamelyik nap megjelent egy poszt a szervezők csoportjában: ki tud magyarul? Először a weboldal magyar fordítását ellenőriztem le, és változtatásokat javasoltam; aztán népszerűsítő videókat fordítottam magyarról románra. A lehető leggyorsabban és legjobban akartam dolgozni; szinte el se hittem, hogy ez tényleg megtörténik. A barátnőm segített pár fordításban, a nyelvtani hibáimat javította ki - közvetetten tehát, de ő is közrejátszott ebben a szervezésben.

Egy gyűlésen, amit az egyetlen kolozsvári melegbár udvarán tartottunk, a szervezők előástak két különleges szivárvány-zászlót. Az egyik jó tíz méter hosszú volt, ha nem több, annak a szegélyét fogtuk felvonulás közben, vállmagasságban, és alatta gyerekek futkároztak. A másik régi volt, és sokkal tartósabbnak tűnt. Azt mondták, amerikai aktivistáktól származott, talán a Stonewallhoz is köze lehetett, kulturális kincs volt tehát. Nyilván elveszett. Egy bográcsozós eseményen feszítették ki a zászlót, és sose került vissza a raktárba.

Mert azt is fontos tudni, hogy nem csak a felvonulásról volt itt szó. Igaz, a felvonulás sem volt a "megszokott", azaz nem "szivárványos alsóneműben" vonultunk végig a város központján, hogy megbotránkoztassuk Panni nénit, hanem kimondottan politikai és performansz jelleget szántunk az egésznek. Fehér pólókat vettünk fel és osztogattunk, hogy a lehető legtöbben fehérben vonuljunk, szövegbuborékkal és a mondd meg őszintén hashtaggel a mellkasunkon. Emellett néma csendben terveztünk felvonulni, különböző bannerekkel. Mélyebben belegondolva, nem tudom, hogy a parti és kapitalista jellemvonásoktól akartunk elhatárolódni, vagy "tiszteletreméltó" melegekként akartuk mutatni magunk, "aki pont olyan, mint te, csak másik ember kezét fogja". Remélem, inkább az előtti. Mindenesetre a felvonulást követte egy parti (amin nem vettem részt), és megelőzte egy egész sor esemény, több színhelyen, melyek néha egymást fedték. Az egyik egy póló- és bannerkészítő műhely volt, ahol eredetileg fényképezést vállaltam, de gyorsan átkapcsoltam műhelyfelelőssé, mikor arra volt igény. Részt vettem egy filmesten is, pusztán nézőként, amiből egyedül Patrick Brăilă filmjére emlékszem, homályosan. Ezen kívül rengeteg minden történt, amire négy évvel később már nem emlékszem, sajnos.

A polgármesteri hivatal minden útvonaltervet elutasított, és többen nem is akartak kijönni, ha felmerül annak az esélye, hogy a csendőrök nem jönnek. Új érzés volt látni az embereknek ezt a fajta sebezhetőségét, olyan félelmeket, amik bennem fel sem merültek volna. Jó néhányan nem csak attól féltek, hogy valaki a párunkkal sétálva támad ránk, hanem egyszerűen egy csoportban megjelenni sem lett volna merszük. Őszintén ajánlanám hetero barátaimnak és családtagjaimnak, hogy vegyenek részt egy ilyen gyűlésen, mert azt hiszem, ez változtatta meg a felfogásom. Az elmúlt években, ahogy végül lecsengett országom homofób népszavazása (szerencsénkre azonnali következmények nélkül), elcsitulni látszottak a kedélyek, de valahogy még mindig nem bízom "az utca emberében". Nemrég még Magyarországra akartam költözni, aztán most ott turbózták fel a homofóbiát, s így tanácstalanul maradtam a fenekemen.

Pár nappal az első esemény előtt futottam össze az utcán az „ügyvédünkkel” – úgy emlékszem, pro bono segített a főszervezőknek, hogy a különféle akadályokat a legkönnyebben vegyék. Tőle tudtam meg: végül engedélyeztek egy útvonalat.

Az eseménysorozat alatt a póló- és bannerfestésen voltam a legaktívabb. Ez roppant egyszerű volt, ha az ember hozott otthonról fehér pólót, ráragasztottunk egy sablont, és fekete sprayjel fújtuk be. Így a #spunedrept szövegbuborék bárhova kerülhetett (a hivatalos, nyomtatott pólónak a mellére kerül). Eredetileg fotózni mentem, néztem, ahogy a többiek mindenféle nyelveken a szövegbuborékokba írnak – egyértelmű, hogy voltak román és angol szlogenek, de oroszra és franciára is fordítottunk. Érkezett aztán egy csapat magyar, akik pólókat szerettek volna festeni; szerettek volna magyar szövegbuborékot. Együtt rajzoltuk meg, otthon vágtam ki, és másnap lebonyolítottuk a pólófestést – mivel a sablon kivágása volt a legbonyolultabb az egész folyamatban.

A felvonulás, mint mondtam, egyfajta politikai performanszként volt meghirdetve. Nyilván a zenének, táncnak és általános karneváli hangulatnak is megvan a létjogosultsága és a varázsa, de akkor nem éppen vidám időket éltünk - rettegve készültünk a családot újrahatározó törvényjavaslat jövőjére. Valakinek ugyanis szúrta a szemét, hogy az alkotmány (európai mintára) a házasságot a házastársak jogi viszonyaként, nem pedig férfi és nő szeretetközösségeként határozza meg, így jópár konzervatív párt és a legtöbb egyház teljes gőzét ennek átfogalmazására fordította. 2018 őszén került végül sor a népszavazásra, ahol kudarcba fulladt ez a kezdeményezés, de addig, minden logisztikai, jogi és univerzális zökkenő ellenére kitartóan haladt. Így azt terveztük, hogy csendben sétálunk egyet a jóváhagyott útvonalon, a Szamos mentén. És annak ellenére, hogy nem volt zene, tánc, nem volt kiabálás, remek hangulat volt. Több kis zászlót is kaptunk, és volt a hatalmas, hosszú szivárvány, amit én is fogtam. Gyerekek futkároztak a nagy szivárvány alatt, mindenki mosolygott egymásra. Láttam embereket, akik szintén szivárványosra sminkelt arccal jöttek, lehet, ők inkább egy partira készültek, s idegenkedtek ettől a komolyságtól. Hihetetlen volt a felvonulás alatti pozitív atmoszféra, azóta se éltem meg hasonlót. Egyfajta örökké nyúló boldog pillanat, s a hozzá illő optimizmus lehetett, amikor mindegy az, hogy mi jöhet később, mert megharcoltunk mindenért, és sikerrel jártunk. 

Nyilván nem zajlott mindez felhőtlenül - bár az időjárás a pártunkat fogta. A belvárosi ortodox katedrálisban valami extrém imamaratont tartottak, nehogy az ég lesújtson a városunkra a melegek miatt. Mikor pedig véget ért a felvonulás, valamivel e katedrális mellett gyűlt össze az alt-right, a normalitás mellett tüntetni. Egy jelenlevő minket is megtisztelt, a Szamos túlsó oldaláról üvöltött ránk. Egyetlen mondatára emlékszem: azt kiáltotta ránk, hogy mi vagyunk Kolozsvár szégyene. A csendőreink intettek neki, hogy távozzon. Majd pár órával később, az alt-right találkozón felbukkant egy színésznő, a mi szövegbuborékos pólónkkal, és kötekedni kezdett a beszélővel. Az ott felügyelő csendőrök felkapták a színésznőt, és elkocsikáztak vele a helyszínről.

Az eredeti verzióban ez az iromány sokkal rövidebb és optimistább volt, talán részben azért is, mert egy internshipet akartam megpályázni vele, valami half-in-closet módon. Nektek viszont, a neten, miért ne mondanék el mindent, amire emlékszem és amit relevánsnak találok?